Biográfia tézisei
Elérkezett az idő megírni a biográfiám téziseit
Az élettapasztalatom már régen megfogalmazódott, ösztönösen voltam a Szellemtudományokban:
Egy élet a szellemtudományok ösztönös szolgálatában
Bevezetés
Vannak életek, amelyek tudatos önmenedzsment mentén haladnak, és vannak sorsok, amelyek inkább „rendeződnek”, mintha egy láthatatlan, mégis irányító erő írná a forgatókönyvet. Én az utóbbiak közé tartozom. Biográfiám nem az akaraterő diadala, hanem az odaadás csendes bizonyossága. Egy élet, amelyben az ösztönösség és a szellemi irányítottság harmóniába került. Célom, hogy a szellemi és gyakorlati tapasztalatok alapvető téziseit, azaz életem belső logikáját tárjam fel.
„Tedd meg, amit megtehetsz, nagy szorgalommal, s a Jóisten megrendezi az életfilmet.”
Nem hittem a nagy stratégiákban. Inkább minden helyzetben azt tettem, amit abban a pillanatban tehettem. A szorgalom nem eszköz volt, hanem természetes létezésmód. Munkáim mögött nem állt karrierterv, csak hűség egy adott feladathoz – és a tapasztalat, hogy a látszólag esetleges isteni renddé válik, ha kitartással élem meg.
„Mindig kaptam őrangyalokat. Hálás vagyok nekik. Minden korban voltak.”
Életemet nem egyedül jártam. Újra és újra kaptam embereket, akik váratlanul érkeztek, és akik az adott pillanatban a legnagyobb segítséget jelentették. Ezt nevezhetjük sorsszerűségnek, gondviselésnek – számomra az őrangyalok jelenléte sosem volt kérdéses, csak épp mindig más alakban öltött testet.
„Soha nem döntöttem. Azt mondhatná egy ateista: sodródtam.”
Külső szem számára akár tétlenségnek is tűnhet, amit én mély figyelemként éltem meg. Nem „akartam” irányítani az életemet – de engedtem, hogy az ok és okozat rejtett logikája kibontakozzon. Hitem szerint ez a valódi szabadság: bizalommal engedni a sors munkáját.
„A Jóisten hónapról hónapra üzent, hogy mivel foglalkozzam.”
Nem volt egyetlen nagy hivatásom. Sok volt. Inkább hívások sora, amelyeket időről időre kaptam. A feladatok gyakran „maguktól” jelentek meg, mintha egy láthatatlan kéz jelölte volna ki az irányt – és mindig időben.
„A Jóisten a betegségeimmel jelzett, hogy az életem nem tréfa és véges.”
A testem mindig őszinte volt. Amikor túl sokat akartam, vagy félresiklottam, a betegség figyelmeztetett: az élet nem végtelen erőforrás. Ezek az állapotok nem gyengeségként, hanem szimbolikus jelekként voltak jelen. Egy-egy betegség időszaka mindig új irányba vezetett.
„13-14 évesen főministráns voltam, focicsapatom volt (Tabáni Sport Kör).”
Gyermekkoromtól jelen volt a közösségszervezés igénye. De sosem voltam menedzser, nem adtam utasításokat. Inkább szellemi jelenléttel, példával, szolgálattal vezettem. Akik csatlakoztak, azok szabadon tették. Az együttműködés alapja a közös ügy volt – nem hierarchia, nem pénz.
„Mindig tudtam a képességeim korlátait.”
Tiszteltem azokat, akik nálam okosabbak voltak. Ez nem kisebbrendűséget, hanem reális önismeretet jelentett. Ez tette lehetővé, hogy kapcsolataimban ne versengjek, hanem tanuljak és építkezzek. Az együttműködés sosem a dominancia, hanem a bizalom tere volt.
„A tárgyaknak soha nem voltam rabja.”
Az anyagi javak sosem motiváltak. Hitem szerint, ha az ember a munkáját szenvedéllyel végzi, a pénz megtalálja. Nem gyűjtöttem, nem mutogattam. Egyszerűségem nem önmegtartóztatásból fakadt, hanem belső szabadságból.
„Mindig hittem abban, amit csinálok, az jó.”
Ha nem éreztem értelmet, nem tudtam dolgozni. Nem a külső elvárás, hanem a belső meggyőződés vitt előre. Talán ez adta minden munkám mélységét: hogy elsőként magamat kellett meggyőznöm annak értelméről.
„Soha nem volt munkaidőm.”
A hivatás nem napi nyolc órát jelentett. Nem volt elválasztható az életemtől. Sőt, a legjobb ötletek nem az íróasztalnál születtek. A munka életformává vált, amelyre nem kellett rákényszerítenem magam.
„ProjektEmber voltam, vagyok jelenleg is.”
Nem pozíciókban, hanem projektekben gondolkodtam. Mindig volt egy cél, egy misszió, amit meg kellett valósítani. Ezek a projektek nem karrierépítésre, hanem közösségi ügyek szolgálatára épültek – és ezekhez mindig megérkeztek a megfelelő társak.
„Nevelőimnek köszönhetem, hogy realista lettem.”
Neveltetésem nem csak elveket, hanem látásmódot adott. Megtanítottak a világ két lábbal a földön álló értelmezésére. A spiritualitásom sosem vált el a valóságtól – inkább mélyítette annak megértését.
Ezek a tézisek nem csupán egy életpálya összefoglalásai, hanem egyfajta belső ív állomásai: az isteni sugallatra alapozott cselekvés, a közösség szolgálata, az anyagiaktól való szabadság és a hűség a kapott küldetésekhez. Nem akartam különleges életet élni. De ha valami mégis különlegessé tette, az az a bizalom, amellyel minden napomat megéltem: hogy a Jóisten rendezni fogja az életfilmet – ha én hűséges vagyok a szerepemhez.
„Az élet nem terv, hanem ráhagyatkozás. A Jóisten írja a forgatókönyvet, én csak eljátszom a rám bízott szerepet – hittel, szorgalommal, hálaadással.”
Alternatív rövidebb változatok:
A fenti Logóötlet: „ProjektEmber – szellemi küldetésben”
Leírás: Egy nyitott kör, amely egy felfelé emelkedő spirált foglal magába, közepén egy kis emberalak emelt kézzel – mintha fogadna valamit fentről, vagy kapcsolatban lenne az égiekkel.
ProjektEmber: Szolgálat, szorgalom, ráhagyatkozás
Megjegyzések
Megjegyzés küldése